Ljubjana egy másik érkezés...

Különös érkezésem volt Ljubjanába a mai napon. Észrevétlenül suhant be a szlovén fővárosba vonatom. Annyira, hogy csak a tároló állomáson tudtam leszállni, lezárva pénztárgépet, és kocsit. Ljubjana szomorú időjárással fogadott, igazi esővel. Ahogy a szálloda felé ballagtam hátizsákommal, a sapkámat a vonaton felejtettem. Mint megaívebbnnyi tövis bökték az esőcseppek fejemet. Fájón és hidegen mintha holtak vére csorgott volna hajhagymáim mellett el. Nem alvadva, sőt egyre folyékonyabban és intenzívebben... mint a ha tudatni akarnák elfolyó éveimet... Igen folynak éveink, egyre messzebb a forrástól, én már lassan ötven leszek... Szép szám, és örvendetes, hiszen félévszázados porhüvelyem... Ezért is is volt biblikus a kép az olvadó hóval, és a kemény cseppekkel, melyek miatt kényelmetlenül éreztem magam, de rendesen. Mentem a szálloda felé, szaporáztam léptem, mikor a templom ismét ttt termett előttem... Karácson után léptem a lelkész után be, de most egy teremtett lélek sem invitált engemet... Dehogy is nem invitált, csak nem volt testi kivetülése, talán csak jó Isten hívott engem éppen. Ilyen hívásnak ellen állni vétek, és nyitottam a templom nehéz kapuját, hogy egy pillanatra haza térjek. Üres volt a templom, egy ember sem volt bent (mikor e sorokat írom, hív a harang igére). Beléptem hát Isten házába, és hátizsákomat letettem a padra, és imádkoztam szeretteimért hogy sorsuk szépen alakuljon. Mondtam egy imát drága kislányomért, szeretett fiamért, és imádott kedvesemért. Kértem a mindenhatót, hogy ártó kórt, és indulatot tartson távol tőlik, és szerencse és szeretet kísérje ezeket a lényeket a mindennapokban. Majd rátekintettem a szobrokra, mind szomorú volt... Elfogott a kétség, tényleg ezek a szomorkás arcok mögé rejtett szenvedő lények tudnak segíteni, Isten tényleg ilyennek teremtette őket, csak a könnycseppek hiányoztak a szemükből. Tényleg ezek a szomorú lények nyújthatnak segítséget, és áldást nekünk? Szenvednek értünk, ezt akarják sugallni? Ne szenvedjenek, én most is mosolygok, pedig egy távoli városba vetett a számomra kedves emberektől távol. Vannak terheim, vannak súlyaim, melyeket le szeretnék tenni! Lépjünk már tovább a szenvedéssel megváltáson... Örömmel, mosollyal váltsuk meg embertársainkat, törődéssel, lehetős!éggel segítsünk! Öleljük magunkhoz érző lelkeket, de szomorkás félmosollyal! Egyik példaképem mondta nem is olyan régen! "Ne halat adjunk az embereknek... Tanítsuk őket halászni!" Mindannyian tanítsunk halászni, és ne halat adjuk....