Leopoldi....

Az idén május elején jártunk a Kedvesemmel Hollandiában, és az ő leleményességének köszönhetően, eljutottunk Giethoom-ba egy csodálatos kis vízi városba. Ahol romantikus sétát tehettünk az apró szigetek mesés házai között...

Csodás kalandokban volt részünk, főleg miután kisütött a nap, és melegebbé varázsolta a kicsit fagyos vízi világot... Egy aprócska pár Euro-ért bérelhető villanymotoros motorcsónakkal jártuk be a csodás kis csatornákat, nem lehetett eltelni a gondozott csodás kertekkel, melyek törpeszigeteken zöldelltek....

Aztán kijutottunk a "nagy" belső tóra, ahol meg kellett találni a visszaéréshez megfelelő csatornácskát...

Erre a tavacskára hajaznak álmaim, immáron három hete. Ez a sötét szürkés víztükör jelenik meg álmaimban. Nem tudom miért, de többször előkerült "Leopoldi".... ki is "Ő"? ... hát erről szól az álmom, és ezt szeretném megérteni, miért jön újra és újra vissza az éjszaka rejtett csatornáin, mit szeretne nekem üzenni...


"Egy tavat láttam, lassan tudatosult bennem, hogy ez a Giethoorni tó, ahol idén májusban hajókáztunk gyönyörű Kedvesemmel. Elvarázsolva a tavaszi Hollandia csodás tájaitól, a szabadság, és feloldódás érzetétől áthatva. Ám álmomban, ezt a tavat befagyva láttam, egy zord téli ködös havas reggelen. Mindenütt néma csend, ködfoszlányok borították a tájat, fagyott ágak meredtek az ég felé, madárdal, és vízcsobogás nélkül. Csak szürkeség, a fagyott vízen hordalékozó hó, minden más mozgás nélkül, csak a némaság, még a szél sem suttogott téli imát. Ezt a festményre kívánkozó képet törte össze, két fénypászma, majd a jelenést követő nagyfordulatszámú motor sivítása... Egy ember tűnt fel a tó sima jegén, egy quad-hoz hasonló járművel, csak irdatlan nagy tömlős kerekekkel, piros dzsekiben, eszeveszett tempóban. Körözni kezdett a jégpáncélon, bőgette a motort, ugráltatta a gépet, széttörve minden békét és harmóniát a tájban. Szorgalmasan róta a köröket, kisebbeket, nagyobbakat, mint aki tudja mit csinál, de tevékenysége az én látószögemből érthetetlen volt. Majd egyszer csak elkezdett a jég repedezni, sivalkodni a félelmetesen nagy gumikerekek alatt, aztán megpókhálósodott, és hirtelen eltűnt a motoros az ég felé forduló éles peremű jégtáblák között. Az egész jármű belezuhant a jeges tóba, és egy pillanat alatt elnyelték a habok, mintha soha sem létezett volna. A hideg kirázott, ahogy lemerült az ember, mert mintha éreztem volna, hogy valami furcsa magánjellegű katasztrófa felé hajtja a járgányát....
Aztán pár pillant múlva kibukkant a jeges vízből, felkaptatott a még meglévő jégpáncélra, és halkuló sivítással eltűnt a parti nádas mögött, mint ha nem is létezett volna, csak egy csalóka jelenés a pillanat mátrixában....
Aztán akaratomon kívül beröppentem a jeges vízbe,és merültem egyre lejjebb  a tó kicsit zavaros szürkés sekély vízébe. Fejem felett bágyad fénypászmák jelezték a jégtükör sebét. Alig átlátható vízi világba érkezem... Nyaranként az Adriába könnyedén merültem a víz alá  a szikrázó napsütés csodás világot tárt a búvármaszkom elé, fürge aprócska csíkos halakat, megfontoltan csipegető csikóhalat és a hemzsegő tengeri sünöket, mérgesen meredező sötét tüskéikkel. Ám itt elvesztem, csend és félhomály fogadott, mint ha a purgatórium előszobájában jártam volna. Éreztem itt történik majd valami velem, noha nem fázom, nincs levegőhiányom, sőt mintha megszűnt volna minden testi érzetem, mintha kiléptem volna a testemből, és csak a lelkem lebeg ebben  a furcsa idegen világban. Talán még a kíváncsiság is előtört bennem, mit keresek itt...
Ekkor láttam meg a lényt... Borzalmasan nagy volt, zöldesszürke színű... még sem éreztem félelmet, csak a találkozás döbbenetét.... Nem volt gonosz, csak ősöreg. Mindent tudott, de már semmit sem akart tenni, csak csücsült a tó mélyén, néha, hetente egyszer kétszer felemelkedett levegőért, de csak nagyon lassan, hogy mozdulata ne keverjen még apróbb örvényeket sem.Már nem akart hatással lenni semmire és senkire. Csak létezett. Hihetetlenül kifejező fiatalos szemei voltak, nem halszemek, hanem egy igazi gondolkozó érző lényé, aki annyi mindent tud, annyi mindent ért, és megélt, hogy már csak a jóság és békesség hatja át.
Irdatlan szájával egy pillanat alatt bekaphatott volna, de nem tette, csak bámult engem mint furcsa jövevényt. Tudtam, hogy ő hívott, de pillanatnyi állapotomban nem tudtam kommunikálni vele. Csak bámultam a hátán évszázadok óta lerakódott iszapból kinőtt növényi dzsungelt, az eggyé válást a környezettel, mint egy igazi kommandós, aki nem támadni, csak beolvadni akar.
Aztán mesélt... Mesélt a két gyermekéről, akik még nagyon kicsik, és az iszapban várják, hogy ő jobblétre szenderüljön, és akkor újabb utódot hoznak létre, és így fog haladni ez a körforgás évszázadokon keresztül, ha csak mi emberek bele nem avatkozunk kimeríthetetlen tudásvágyunk miatt. Elmondta Leopoldinak hívják...
Aztán többet nem hallottam  a hangját, pedig szép bariton hangja volt az emlékezetemben.
Mikor körbenéztem már csak a zavaros planktonos vizet láttam, ő magát már nem.
Aztán jött még egy gondolat, - szerintem az övé-, mindenki tudja itt Giethoom környékén a létezését, de senkinek el nem árulnák....
Mert nem szeretnék, hogy az ő "Lepoldi-jukat" vizsgálgassák, felfedezzék, turista attrakció váljon belőle.
Kiröppentem a víz alól, és semmit sem értettem...
Azóta többször megjelenik az ősállat, csak néz, én nézem őt...