Megálltam a kocsival a Cserhát utcában... mint már ezerszer. Semmi romantika, kihívás, rézsűs parkolás, járda 45 fokos szögben. Július, napfény, izzad az aszfalt ezerrel, csak reménykedem nem nyel a mélység...
Telefon csörren...
-Apám- írja ki a kijelző, könyörtelen....
Némi zavar, régi félős emlékek, hívást fogadó gomb, megnyom...
-Szia Apa, hazajöttél...? - zavart kérdés a napsütötte pillanatban.
- Igen! Jól melléfogtál az FB-b a hozzászólásoddal, hogy a cseh Szergejeken, nem volt ajtónyitól vezérlés....
-Tudom Apa, már le reagáltam... Javítottam a hozzászólást... -Jól vagy?
-Nem, tudod a múltkor megfáztam a Magas-Tátrában, azóta is tüsszögök...
Eltakarják a felhők a napot, minden szürke lesz. Anubis megjelenik a bal vállam felett, a Cserhát utcában, sakál fejjel, teljes díszben... _Élő nem beszélhet, holttal, az csak Istenek kiváltsága-, A sivagagi homok illata taglóz le, lesüllyed a talpam, szinte magába szív a Szahara... Félőn tekintek, a felém magasodó alvilági istenségre, alattvalóhoz méltón. Tudom nem vagyok istenség, noha az egyik saját képmására teremtett...
Az utca mátrixa visszarendeződik. A szomszédos házban a cirmos, már nem Bászteth, a fények is olyanok mint korábban, Anubiszt is el ragadja a sivatagi szél...
Csak állok.
Apám öt éve halott, már túljutott az istenek által kijelölt úton.
Ébredek, az ágy csupa víz - mely utat talál, az első forráshoz, melyből mindannyian származunk... Csak nedű, átázott toll, és a vágy... Melyben, hallhatnám, korholó szavát.
De nem! Nincs szükségem ilyen megnyilvánulásra... Hiszem a teremtőt, nem apám, hanem mennyei atyám a nemző, és olyan vagyok mint Ő...
Csak a pillanat...
VálaszTörlés