Múlt szerelmek I. "Jamila"

 

Otthagytam őt, a sarkon……

A kocsi visszapillantó tükrében még láttam, hogy sietve megy át az utcán. Azért sietett-e mert fázott az október végi estében, vagy mert siettette volna az időt hogy rég nem látott kedvese minél előbb megérinthesse, nem tudom. Nem nézett utánam nem is integetett, ám ez nem éreztem zavarónak…..

Féltettem Őt nagy reményekkel várakozással tekintett az elkövetkező napokra. Halvány reménysugarat fényes folyónak képzelt, annyi szeretett volna valakihez tartozni. Vágyott rá hogy fontos legyen valakinek. Nem Önzőségből, vagy számításból egyszerűen annyira egyedül van. Forró ölelésekben, néha még Vadászmester segítségével próbálja elzavarni a magány és egyedüllét ártó szellemeit. Azok könyörtelenek és jönnek….mindig jönnek….minél inkább nem akarja annál inkább sugdossák ártó kételyeiket, csüggesztő suttogásaikat. Tudom, hogy mit érez, mert én is sokszor szoktam egyedül lenni…… Tudom sokkal többet kellene kapnia tőlem, és a többiektől is…… Remélem egyszer, majd egy másik életben jóvátehetem amit most nem tudok kijavítani.

Szerettem volna ha az az átkozott mobiltelefonon nem tűnik fel „Jamila” név még vagy 8 rohadt napig, 192 óráig, 11520 percig, mert akkor tudtam volna, hogy boldog, annak a karjaiban van akire annyira vágyott hónapok óta. Elutaztam, olyan hegyeket láttam, olyan völgyekben jártam, amilyeneket eddig csak filmen, vagy álmaiban….. Kísértett a gondolat milyen jó lenne ha a lány is látná, és megérthetné milyen aprócskák és védtelenek vagyunk. De meg tudunk újulni, mint a fák….. Vannak örökzöldek, de azok nem biztos hogy boldogabbak, mint akik ebben az évszakban először csak egy pár, majd egyre jobban potyogó levelekkel, aztán egy erős szélroham által teljesen lemeztelenítve állnak a hideg tél előtt. Viszont amit jön a jó idő és simogat a napfény, egyre jobban sikerül felöltöznünk.

Megcsörrent a telefon….. Hitetlenkedve néztem a kijelzőt…… Amit nem szerettem volna azt láttam….. Nem ez nem igaz….. Igen is szerettem volna hallani a hangját mert hiányzott, elég lett volna ha csak annyit mond: -Csak azért hívtalak fel mert Boldog vagyok!-

Ez jól esett volna, és nagyon örültem volna neki.
Kétség és öröm között nyomtam meg a kis zöld telefon piktogrammal ellátott gombot.
Csak annyit kért, hogy az önéletrajzát küldjem át……

A hangja azonban egy üres barlangé volt, a szemét nem láttam de tudtam milyen. Rá kérdeztem, és mondta……nem, nem is mondta, kijelentette, hogy ismét egyedül van. Tájékoztatott mi történt, érzelem nélkül……. Tudtam hogy meztelen mint a fák….. Láttam a jelenetet amit elmesélt, lehet hogy nem így történt, de így éltem meg.

-Hazamegyek……

Hányszor mondtam ki ezt már én is ….. De hol az otthon, mi az otthon, falak, emberek, gyerekek, könyvek, tárgyak?? Ezt a mondatot szinte soha sem mondjuk mi férfiak dél után és este kilenc között… Ez a mondat időrendje mindig este 10 és reggel 11 közé datálódik.

Frivol szó…
Pont akkor amikor mikor a legszebb pillanatokat töltheti együtt az ember…..
Mielőtt kimondjuk, felkelünk az ágyból.
Jó esetben az ágy szélén ülve…
Rosszabb esetben a felállva az első slukk után morogjuk el, zokninkat felcibálva.

A lány nem sírt, nem követelőzött, csak a félelem szorította marokra a szívét……megint egyedül lesz. És jövök én és betakarom őt mint a hó télen a fákat…..nem melegít, de nem engedi hogy megfagyjon szegény lélek….. Viszont ha jön egy tavasz a hó eltűnik…..és várja hogy újra beboríthassa, ha kell.

Jamillának barátságból, és az összes lánynak és nőnek akinek kimondtam……