Embereket hallgatok, ez a hivatásom, gyűlölködőket, szenvedőket, elfeledetteket.... Vállaltam, csak hát néha nehéz. Van egy sötét árny, mely mellém áll, próbál teríteni egy súlyos köpenyet, vonzva a sötéthez, az áradó ártáshoz. Maszkhoz, ne ölelj... Sőt tarts távolságot... Mert ha nem ártó leszel...
Nem tudok azonosulni ezekkel a gondolatokkal. Pedig a menny mennyiszer kidobott. Próbáltam "jó" ember lenni. Meg kell állapítanom, nem sikerült így "LV" táján.
Mi is történt az életemben? Nem túl sok, ha az érzelmi világomat nézem. Kamaszkorom végén megismerkedtem egy gyönyörű nővel. Ő már akkor nő volt, én csak kamasz. Eljegyeztem, akkor Ő boldog volt, majd bevonultam katonának. Megcsalt. Omlott ám össze a világ. Évek hegték sebemet. A megnyesett fa is kizöldül, próbáltam bízni. Új lány, majd leánykérés. Aztán a válasz: -Kérek egy hét gondolkodási időt... Azt hiszem itt dőltek le a még álló kövek... Próbáltam viccesen felfogni... mert szerettem.
Majd jött az ötödik "X" után a következő... Bejelentkeztünk a párommal, hogy törvény és állam előtt szentesíthessük fogadalmunkat, mely egyébként 10 évnél hosszabb időre tekintett vissza. Aztán a Kedvesem, egy kellemes napsütötte délutánon, -melyben még érződik a tél ígérete-, kijelentette, őt szorongatja az esküvő, inkább mondjuk vissza. Őt is szeretem, ha ez a kívánsága legyen. Megértettem összes felvetését. Azonban egy apró árny kezdett a lelkem körül lengedezni. Ennyire nem kellek senkinek? Ennyire mihaszna vagyok... Lucifer az asztalomhoz ült. Kedélyesen borozgattunk, ő kedélyes volt, én riadt. Mesélt, az életemről:
"-Emlékszel arra amikor az orvos azt mondta babakorodban, hogy nincs mit tenni? Emlékszel arra amikor a 70-es években, frontális autó balesetben a hátsó ülésről lefejelted a kormányt. Na igen erre emlékszel. Arra végképp emlékszel, amikor motorral gyorsulási versenyen vettél részt a kétnapos jogosítványoddal, és nem kenődtél fel az öreg platánra a Városligetben. Sorolhatnám, a sziklamászásaidat, az autós történeteket. Mellesleg megemlíteném a tüdőembóliádat, amikor kétszer is jött a fehér fény... Nem Isten küldött vissza, hanem én! Nem azért hogy boldog légy, hanem hogy szenvedj! Igen a buddhisták bölcsen megállapították, ez a világ a pokol egy része. Beleszóltam egy kicsit. Nézd meg a világod, emberek szenvednek, maszkot hordanak, a szabadság illúzióját is elvették tőlük. Elvették, mert engem szolgálnak! Minden, vírus, vakcina, mind az én teremtményem. Tudom, nem hiszel bennük, így immúnis vagy... pedig próbálkoztam, mint oly sok kórral. Ám te dacoltál Velem! Nem akarsz az enyém lenni, pedig nézz körül, mennyien sokkal jobban élnek mint te. Ők a barátaim, az üzlettársaim. Emlékszel még a pillanatra amikor küzdöttél a tüdőembóliával? Jött a fehér fény, zuhantál a konyha kövére, belemerítkeztél, vágytál a további lélekutazásra. Aztán csattantál a keramiton... nem tudtad leküzdeni a gravitációt. Ahogy azt sem, hogy a körülötted lévő emberek csak ideig óráig maradnak melletted. A Kedvesed is csak zsarol, ha nem úgy viselkedsz ahogy ő elképzeli külön költözik... Elhitted, hogy szükséged van rá. Szolgálod, imádod. Az enyém vagy! Minden sejted a tulajdonom. A Teremtő nem tud megmenteni. A világot átadták nekem... Pénz, hatalom, félrevezetés, minden bejött. a szeretet vesztett!
Aztán megnéztem őt, nem kellett támogatás! Hagyj magamra, én a Fényhez tartozom! Nem szolgálom a te világodat. Minden fájdalmam az enyém, nem a tied. Hiszen ha olyan lennék nem fájna, sőt örvendeznék a másoknak okozott fájdalmon.
Akkor is a fényért fogok tenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése