Egy cikk, melyben az önkéntes rendőröket hatalomvágyó, nagyon buta, embereknek írta le, indukálta ezt az apró visszaemlékezést.
Valamikor városligeti vagány voltam, "Kreszpark-os". Az elején bringákkal toltuk, "fogóztunk", vagy "csengő fociztunk" (ez abból állt, hogy valamelyik bringáról lecsavartuk az akkor még fém csengőfedelet és az aszfalton az a kerékpár első kerekével ráfutottunk a szélére és az elpattant a "kapu" irányába, a menőbbek a hátsókerék "farolásával" továbbították a "korongot". Ártalmatlan szórakozás volt a sétáló lányok körbe bringázása, de szép sok kamaszszerelem született így a platán fák alatt. Aztán jöttek a segéd-motorkerékpárok, na ez kimaradt az életemből.... Majd jöttek az igazi "nagyvasak" MZ/1-sek, ETZ-k. A versenybringás "Peugeot" vagy "Campagnolo" mezt felcseréltük az akkor kapható "Mad Max"-es műbőr motoros kabátokra. Ami nem változott a Kreszpart, talán dúsabb volt a növényzet, nagyobbak lettek a fák, a padokat, akkor sem ápolták favédő szerekkel. Motorok lepték el a Kreszpark nagy parkolóját, ücsörögtünk a padokon, ábrándoztunk. Volt egyetemista, sőt egyetemi tanár, szakmunkás és még ki tudja miféle ember... Akkoriban nem számított. Szereltük a "vasainkat" már már kultikus tárggyá emeltük, a szocialista ipar termékeit, tunningoltunk, szépítettünk saját ízlésünk szerint. A nevünket sem ismertük, mindenkinek ragadvány neve volt: Módos Pocy, Talpas, Vöröske, Tapsi.... voltunk vagy 20-25-en. Nem békétlenkedtünk, ha vitánk volt, "gyorsultunk" egyet. Aki győzött, annak lett igaza. Mellesleg a szentendrei autósmoziban bámultuk a filmeket a motor üléséről, aztán hazafelé megmártóztunk az Omszki tóban, persze csak úgy natúr, hiszen ilyenkor láttuk milyen a lány és ő is látta mi milyenek vagyunk.... Aztán jött az elmaradhatatlan Kálvin-téri hamburgerezés. Majd mindenki békésen haza berregett.
Egy csodálatos őszi napon több IFA katonai kivitelű jármű rontott be ennek a békés közösségnek a "telephelyére", a Forradalmi Rendőrezred" kiválóan kiképzett munkatársai vették körbe kis csoportunkat. Igazoltatás, majd gépjárműre való felkísérés után elindultunk az ismeretlenbe.... A XIV. kerületi rendőr kapitányságon találtuk magunkat. Tárgyaló terem, fiatal, szimpatikus hadnagy fogadott minket, leültetett, majd elkezdte:
-Minden nap a központtól leszúrást kapok, mert egy motoros galeri garázdálkodik a Városligetben, mely a saját hatáskörömbe tartozik. Semmilyen indokot nem találtam a folyamatos ellenőrzések ellenére, hogy Önöket kitiltsam a Városligetből. Így a következő ajánlatom van, mellesleg amíg nem fogják elfogadni, addig nem mennek innét el. Önökből önkéntes rendőr lesz, a IX. kerületi Nádasdy utcai motoros alegységhez fognak tartozni. A papír önök előtt van, csak ki kell tölteni. Ha többeket is be tudnak szervezni, mert látom, nincs itt az egész társaság, akkor még nyugodtabb lesz az életük.....- Szóval túl sok választást nem kaptunk, így megalakult az Önkéntes rendőr motoros alegység... A történetre a pontot az tette fel, hogy egyik délután megjelent egy ember fotóaparáttal, -közölte ő a BM-től jött-, és feladata minket lefotózni. Szépen be is állított minket, -általa vagánynak képzelt stílusban, fiúk a pad támláján (széttárt lábakkal), lányok a padon összezárt lábakkal, előttünk a motorok kavalkádja-. Csinált is egy pár fotót, villant a vaku... A másnapi Népszabadságban már ott virított a fotó, a "Pokol Angyalai" a Városligetben főcímmel....
Arany életünk lett..., abban a korszakban minden Budapestről kivezető úton zárópont volt éjszakánként, géppisztolyos rendőrökkel. Nem nagyon piszkáltak minket, az ominózus igazolvány felmutatása után. Így elkerültük az elsősegély, izzókészlet, motorszámos szigorított ellenőrzést, ami nem kevés ideig tartott 20-25 motoros esetén.... Így szabadon dagonyázhattunk az akkor még erre alkalmas fóti-tóban, vagy a magánosítás előtti délegyházi, vagy a szalki-tavakban. Éltünk, nem visszaéltünk a lehetőségekkel. Néha szolgálatba kellett állni, egy jó pár jó fej motorosrendőrrel... A Rákóczi úton áthajtó kamionosokat, fegyelmeztük, így a szolgálatból néhány üveg Metaxával, esetleg nyugat-német márkával tértünk haza... ami akkoriban, 1985-ben nem volt éppen megvetendő. Melyet természetesen a vétkes sofőrök ingyen, kényszer nélkül ajándékoztak....
Aztán jött egy esemény. Motoros rendőrök kérték a segítségünket, késő ősszel, egy piros kabátos hat év körüli kislány előkerítésében. Anyuka kétségbeesve tájékoztatta a szerveket, hogy a homokozóból eltűnt a kislánya, miközben ő a többi anyukával csevegett (korabeli FB). A gyermeket XIV. kerület felé látták elsétálni egy ballonkabátos, éltes öregúrral. Kirajzottunk a Ligetből, mind át a gyalogos átkelőhelyen az Erzsébet királyné útjánál, tetterősen, hiszen mégis csak egy kis hölgyről van szó. Akkoriban a Maros hasáb rádión kívül semmilyen kommunikációs eszköz nem létezett. Így vakon indultunk el Zugló kesze-kusza utcáiba. Egyik társunk felfedezte az elkövetőt, valóban ballonkabát volt rajta és piros kabátos kislányt vezetett kéz a kézben.... Jogos felháborodottságában, levette a bukósisakját, és a megengedett sebességgel haladva, akkor még 60 m/h az elkövetőt hátba csapta, a "kiskőrösi" termékkel.... Amely rögtön elállt a tevékenység folytatásától. A kislányt kézen fogva utcai telefonon keresztül értesítette a kapitányságot, az eseményről. Megérkeztek a rend őrei, kiderítették az elkövető a nagypapa volt, uzsonnázni szerette volna hazavinni az unokáját, csak elfelejtett szólni az anyukának....
Azt eseményt el tussolták, nagypapa nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett... Minket meg békén hagytak....
Ha valaki magára ismer a történetből, az csak a véletlen műve, hiszen ilyen nem fordulhatott elő a virágzó társadalmunkban, mindez a képzelet szüleménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése